Van idő Istenhez ülni

Amikor megállunk, hogy emlékezzünk arra, hogy Isten létezik – hogy a semmiből teremtett mindent; hogy mindent, amit tudunk, pillanatról pillanatra, egyetlen szóval fenntart szájából; hogy ő irányítja a föld minden kormányát; hogy belépett alkotásába, testet öltött, elviselte a gyengeséget és a kísértést, a halálig ellenségeskedést szenvedett, akár a kereszthalált is, mindezt azért, hogy irgalommal árasszon el minket, tisztítson meg bűneinktől és biztosítsa vele örökkévalóságunkat – lenyűgöző, ugye, hogy figyelmen kívül hagyjuk és elhanyagoljuk.
Hát nem elképesztő, hogy Isten egyszerűen az idő kezdete előtt volt, és mégis néha küzdünk, hogy tíz percet is találjunk neki? Nem zavarba ejtő, az őrültséggel határos, hogy néha inkább elvonjuk a figyelmünket telefonjainkkal, mint hogy kihasználjuk lélegzetelállító hozzáférésünket Krisztus kegyelmi trónjához? Nem megmagyarázhatatlan, milyen gyakran élünk úgy, mintha nincs időnk ülni és élvezni Istent?
Lenyűgöző, elképesztő és zavarba ejtő, és mégis olyan fájdalmasan ismerős. Mindenki, aki követte Jézust, tudja, milyen érzés elvonni a figyelmét Jézus követésétől. Ez azt jelenti, hogy mindannyian, mindannyian együtt tudunk érezni az aggódó Mártával.
Amikor Márta látta, hogy Jézus a városba érkezett, befogadta őt abba az otthonba, ahol ő és nővére laktak (Lukács 10:38). Amikor Mária meglátta Jézust, azonnal leült a lába elé, és minden szavára ráakadt (Lukács 10:39). „De Márta – mondja Lukács – foglalaltos volt a sok szolgálattal” (Lukács 10:40).
Becsületére legyen mondva, hogy nem kevés szolgálat, hanem sok szolgálat vonta el a figyelmét. És néhányunknak nehéz túl keménynek lenni vele. Ő látta vendégül a Messiást – aki Csodálatos Tanácsadó, Hatalmas Isten, Örökkévaló Atya, Békeherceg -, és egyedül ő készítette el az ételt. Mária rájött, ki Jézus, és leült hallgatni. Márta rájött, hogy kicsoda Jézus, és elrohant, hogy mindent megtegyen érte.
Maga a tálalás nem volt a probléma – vagy legalábbis nem a fő probléma -, különösen az ő korában a vendéglátással kapcsolatos társadalmi elvárások miatt. Akkor mi volt a probléma? A szorongás megemésztette Mártát. Amikor elpanaszolta Jézusnak, hogy Mária nem segít neki, így válaszolt: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és aggodalmaskodsz” (Lukács 10:41). A zúgolódása széles ablakot nyitott a szívébe. A szerelem nem inspirálta őt a szolgálatra; a szorongás volt. Zűrzavarát a helytelen félelem vezérelte. Milyen gyakran igaz ez ránk?
Jézus tudja, hogyan kell csillapítani a szorongás tomboló hullámait. Figyeld meg, hogy nem egyszer, hanem kétszer mondja a nevét: „Márta, Márta. . . ” Szinte hallani, ahogy másodszor is lassít. Hangjával, mint a fék, lassan elcsendesíti a szívében uralkodó zűrzavart. Tudja, mennyire el van zavarodva, milyen vadul száguld az agya az egyik aggodalomról a másikra, és így kezdi azzal, hogy segíti a figyelmét: „Márta, Márta. . . ”
„Sok mindenért aggódsz és aggodalmaskodsz- folytatja -, de egy dolog szükséges. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vesznek el tőle ”(Lukács 10: 41–42). Mindössze két rövid mondatban szembesíti bűnös szorongását – bűnös szorongásunkat – a szükségszerűséggel, majd a boldogsággal és végül a biztonsággal.
Az ellenség megpróbál mindent sürgetőbbnek éreztetni, mint leülni Jézussal. De végül csak egy dologra van szükség. És ez nem az a kemény beszélgetés, amitől félünk, vagy a munkahelyi határidők halma, vagy valami távoli dráma a közösségi médiában, vagy a vizsga, amelyet le kell tenni a jövő héten, vagy az adósság, amelytől tartunk, hogy soha nem fizetjük ki . Egy dolog szükséges – ma, holnap, jövő kedden és minden nap utána -, hogy megismerjük, engedelmeskedjünk és élvezzük Jézust.